Tömegközlekedem. Kiszállok a metróból, a gyanús foltokat és az elém ugrálókat kerülgetve lassan eljutok a kijáratig, hogy aztán komoly küzdelem árán, az orromat befogva felkeveredjek a villamosra. Nem megyek messzire, de így is elmondható, hogy majdnem minden napra jut egy fenyegetően fellépő, üvöltöző társaság, néhány, vizet hónapok óta nem látott bliccelő, vagy néhány, unalmában hordában visító környékbeli fiatal. Sokszor ezért inkább gyalogolok, vagy rollerrel haladgatok előre, a Körút nem túl egészséges levegőjét letüdőzve. Hazafelé metró (a bejáratnál jónéhány igencsak lepukkant, igénytelen külsejű ellenőrrel), busz (a megszokott fásult arcokkal - úgy tűnik, más is ilyenkor jár haza) - és éljen, végre kint vagyok a zöldben.
A zöldben, ahol zsebkendőnyi telkeken összezsúfolva éljük unalmas életünket.
Persze, Budapestnek megvan a jó oldala is. Hihetetlenül sok az ingyenes program, a kisgyerekes családok nyáron akár minden hétvégéjüket lefedhetik anélkül, hogy ki kellene nyitniuk a pénztárcájukat. Ott a Városliget, a Margitsziget, a Várnegyed, a Hajógyári sziget az óriáscsúszdáival, a Római a hekkes bódékkal.
Ennek persze ára van. Az utcán simán fellöknek, letarolnak, ha valaki megpróbál a villamoson kirabolni, a kutyát sem érdekli, az aluljárók szemétdombhoz hasonlítanak.
Az embernek hamar elege lesz az egészből. Én itt nőttem fel, egyetemi éveim alatt gondosan kerültem a csúcsidőszakokat, kívülről tudtam az éjszakai menetrendet - most viszont, hogy napi szinten szembesülök a valósággal, egyszerűen tele a hócipőm az egésszel.
Ez már nem az a Budapest, amiben felnőttem, ahol gyerekként is nyugodtan sétálhattam - mert el mertek engedni.
Mocsok, szemét, szenny, izzadságszag, büdös, koldusok, lopott kutyás kéregetők, hajléktalanok minden mennyiségben. Tudom, hogy mindenkinek laknia kell valahol - de nekem is jogom van ahhoz, hogy levegőt vehessek és, hogy ne hányjanak a lábam elé.
Jó, persze - az ember a nap végén hazamenekül - vissza a zöldbe, a kertvárosba, ahol csak az árokparton hagyott kutyagumit kell kerülgetnie. Napi 1,5 óra utazás azért, hogy egy kis zöldet lássak és, hogy ne kelljen a szomszédok kiabálását hallgatnom a falon át.
Ilyenkor az ember elgondolkozik - nem lenne jobb kiköltözni valahová? Jó messzire, ahol tényleg zöld a zöld és nagyok a távolságok, ahol nem lesz tömegiszonya az embernek, ahol madárcsicsergés mellett ihatja a reggeli kávéját, ahol nem tolnak fél méterenként szórólapot az arcába. Mondjuk Zebegénybe...
Aztán visszatér a földre. A gyerekek ide járnak iskolába, gimibe is ide fognak, ki tudja, talán egyetemre is. Mégiscsak egyszerűbb BKV-zni, mint a vonatra várni, meg úgy eleve, csak kényelmesebb a városi élet. Hazafelé bevásárolni (és igen, este 7-kor még bőven válogathatok, milyen kenyeret szeretnék), bárhová eljutni tömegközlekedve.
Racionálisan átgondolva a dolgot, persze, persze, megvan a vidéki lét romantikája - de nem lehet, hogy pont azért, mert csak egy kicsi jut belőle? Pont azért, mert így tényleg alig várja az ember, hogy végre kijusson a szabadba? Így minden percét, minden pillanatát értékeli? Mert ez az, ami színesebbé teszi a szürke hétköznapokat?
Úgyhogy marad az álmodozás és a nyári hétvégék - aztán ki tudja, egyszer majd, ha már a hamut is mamunak mondom, kiköltözöm a zöldbe...